A függőség – legyen az alkoholizmus, testedzésfüggőség vagy épp telefonabúzus – nem egyszerűen betegség, hanem a fogyasztói társadalom konkrét életmódi következménye. A mindfulness-alapú megközelítések azonban e téren is segíthetnek.
A függőség a fogyasztó társadalom egyik terméke
A fogyasztó társadalom tulajdonképpen egy ki nem mondott ígéret, koncepció. Ha ügyes, okos, szerencsés, sikeres, szorgalmas stb. vagy (a megfelelőt kiválaszthatod a saját hiedelmeid szerint), akkor elég csak kinyújtani a kezed, és csupa olyan dologgal és jelenséggel gazdagodhatsz, amelyek a boldogság ígéretét hozzák magukkal. Igaz, ezek csupa ideiglenes boldogságok, de legalább gyorsan ott vannak nálad, szinte várni se kell rájuk. A csábítás ráadásul fokozódik: mi, emberek szinte naponta találunk ki olyan dolgokat, amelyek után vágyakozni lehet, és amelyek újabb és újabb függőségekbe vezethetnek minket.
Ki gondolta volna akár csak tíz éve, hogy több százezer dollárokért cserélhetnek gazdát pusztán az interneten létező digitális fegyverek, amelyek semmi másra nem jók, mint hogy egy számítógépes játékban lövöldözzünk velük? Ma már like-okra, feliratkozókra, internetes ismerősökre is lehet vágyni, sőt meg is lehet őket venni is – és sokan, akik ebbe nőttek bele, vágyakoznak, vásárolnak is. Sőt like-okat, feliratkozókat ma már venni is szoktak, vagyis ha van pénzed, és vágysz az ilyesmire, akkor könnyen teljesülhet a kívánságod. És ahol a sóvárgás megjelenik, ott a függőségek is hamar megjelennek.
Az addiktológiai szakma ma Magyarországon kb. 600 000 komoly alkoholistát és még ugyanennyi problémás ivót tart számon. Kb. 200 000 ember szenved gyógyszerfüggőségben, 50 000-re teszik az illegális szerek függőinek a számát. A felnőtt lakosság kb. 27%-a dohányzik. A teljes lakosság kétharmada elhízott vagy túlsúlyos – márpedig nem nehéz belátni, hogy a túlevés is egyfajta függőség.
Ahogyan Judson Brewer, a téma avatott kutatója is rámutat: egy ősi tanulási folyamat vezeti el minket a függőség csapdájába. Tegyük föl, hogy meglátsz valami ételt, ami jól néz ki, miközben a gyomor egy ideje jelzéseket küld az agynak: „Üres vagyok!” Ilyenkor az agy is küld egy üzenetet: „Halló, kaja, túlélés!” És megeszed az ételt. Megízleled, finom, lehet, hogy jól is laksz. A test pedig – különösen ha valami cukros dologról van szó – küld egy üzenetet az agynak: „Emlékezz, mit eszel, és arra is, hogy hol találtad, mert ez jó!” Úgyhogy elraktározod ezt a memóriádban. A következő alkalommal már rutinszerűen ismétled meg a folyamatot:
Éhes vagy. (INGER) ➡︎ Megkeresed és megeszed az ételt. (VISELKEDÉS) ➡︎ Jól érzed magad. (JUTALOM) Ismételd meg, hiszen ez egy menő dolog!
Az embernek nagyon fejlett agya van. Egy idő után ez a kreatív agyad előállhat új javaslatokkal: „Halló, ezt a tudást nemcsak arra használhatod, hogy jóllakj, ha éhes vagy!” Úgyhogy amikor a legközelebb rosszul érzed magunkat, megköszönhetjed az agyadnak a szuper ötletet, beszaladhatsz a boltba, és vehetsz magunknak pár csokit, amit megeszel, és jól érzed magad. Megtanulod, hogy amikor szomorú, dühös vagy épp csalódott vagy, elég enni pár csokit, és máris könnyebb. Ez ugyanaz a tanulási folyamat, csak itt a kiváltó inger nem az, hogy az üres gyomor jelzéseket küld az agynak, hanem az, hogy rossz a kedved. Inger ➡︎ viselkedés ➡︎ jutalom. Ismételd!
Hasonló a helyzet a dohányzással. Például kamasz vagy, látod, hogy a menők cigiznek. Te nem érzed magad menőnek, úgyhogy te is rágyújtasz – és aztán már akkor is a dohányzást alkalmazod, ha nem menőnek akarod magad érezni, hanem csak egyszerűen jobban. Természetesen nemcsak anyagi dolgokra szokhatsz rá, ugyanilyen lehet bármilyen időtöltés – például sorozatnézés vagy játék – is.
Sőt akár elsőre meglepő dolgokkal is „vigasztalhatod” magad. Pl. egy főnök rájöhet, hogy ha az éppen lazsáló beosztottait (inger) kicsit agresszívebben teremti le (viselkedés), azok jobban dolgoznak, a főnök pedig ezt elégedetten konstatálhatja (jutalom). Úgyhogy előfordulhat, hogy akkor is erőszakosan viselkedik a munkatársaival, amikor azok jól dolgoznak, de neki történetesen nagyon rossz kedve van, mert a felesége válni akar. Így jól leordíthatja a munkatársai fejét, és ez időlegesen elegendő jutalmat jelent számára ahhoz, hogy elkerülje az elsődleges problémájából fakadó nehéz érzéseket.
Tehát mikor legközelebb rossz a hangulatod, ahelyett, hogy az aktuális probléma megoldására fókuszálnál, vagy ahelyett, hogy egyszerűen csak elfogadnád a rossz hangulatot, eszünkbe juthat, hogy egy szelet csoki, egy szál cigaretta, pár epizódnyi sorozat vagy esetleg egy kis munkahelyi kiabálás a megoldás. Az ismétlések emelkedő száma megerősíti viselkedési mintázatainkat – még akkor is, amikor később azt tapasztaljuk: eredeti problémáinkat nem hogy megoldottuk volna ezzel a viselkedéssel, épp ellenkezőleg: talán még nehezebb szembesülnünk velünk.
Vagyis persze ott vannak a klasszikus függőségek, mint az alkoholizmus, a túlevés vagy a játékfüggőség – de hogy hány valódi függőség van a világban vagy az országban, azt megbecsülni se tudjuk.
A függőség gyógyítása – egyáltalán van ilyen?
A függőségeket nagyon nehéz meggyógyítani, részben épp azért, mert egy olyan dolgot próbálunk kiradírozni, amelyet a társadalom közben folyamatosan újratermel. Jó példa erre az alkohol. Most már egyre több kutatás bizonyítja, hogy az emberi testnek tulajdonképpen nulla alkoholra van szüksége ahhoz, hogy egészséges legyen, ettől még azonban tele van a kultúránk alkoholreklámokkal, alkoholos szokásokkal, Brüsszel ellen folytatott pálinkaháborúval, illetve azzal a mítosszal, hogy az alkohol mértékkel ugyan, de egészséges is lehet. Bekapcsolod a híradót, és vezető politikusok meg egyszerű emberek 50%-os házi plálesszel koccintgatnak. Képzeld el, hogy alkoholista vagy: hogy tudsz ilyen környezetben leállni a piával?
A függőségből való felépülés – pláne ha olyan komoly szerről van szó, mint amilyen az alkohol – tehát nehéz, már csak azért is, mert a függő motivációját is nehéz fenntartani. Időről időre könnyű elfelejteni, hogy milyen pusztító hatással van az életünkre az alkohol – az alkohol ellazító, föloldó hatása azonban könnyen eszünkbe juthat. A függőségből való felépülés tudománya és gyakorlata, vagyis az addiktológia ezért nem éppen hálás területe a pszichiátriának, az itt dolgozó szakemberek napi szinten szembesülnek a függők visszacsúszásával, visszaesésével. Időnként szélmalomharcnak tűnik az egész.
A legutóbb időkig két fő, egymással is összekeveredő iránya volt az addiktológiának. Az egyik a kognitív viselkedésterápia, a másik pedig a 12 lépéses programok, amelyek mögött az „Anonim-hálózat” áll: Anonim Alkoholisták, Narcotics Anonymous, Gamblers’ Anonymous stb. A 12 lépéses programokat gyakran kórházi környezetre is alkalmazták, az ún. Minnesota-modell ennek az egyik legismertebb példája. Mindezeket a megközelítéseket gyakran igen hasznosan egészíti ki a családterápiás szemlélet, amikor is a függő addikcióját nem egyéni problémának látjuk, hanem a család betegségének, amelyért a család szinte minden tagja felelős. Mivel Magyarországon az állami, TB-támogatott addiktológiai ellátás nagy mértékben leépült. sokak számára nincs más út, mint az AA és társzervezetei, mivel ezek önfenntartó, az államtól teljesen függetlenül működő közösségek, saját szabályokkal és alapelvekkel.
Magyarországon az egészségügyre, pláne a mentális egészség megőrzésére vagy helyreállítására még a máshol szokásosnál is kevesebb pénz jut. Nálunk sokkal gazdagabb és eleresztettebb országokban is igen alacsony a függőségekből való tartós felépülés aránya, ami ritkán magasabb 25%-nál, de inkább 10–15% átlagosan. Ezek az arányszámok mindent elmondanak, azt hiszem. Ezért olyan izgalmas, amikor teljesen friss megközelítések érkeznek, hiszen szélesítik a kezelési palettát, és talán kiderül, hogy míg az egyik embernél inkább X módszer a hatásos, a másiknál inkább az Y. Az egyik ilyen izgalmas, új megközelítés: a mindfulness-alapú fölépülés.
Az egyes megközelítések elvei: alapigazságok és hiedelmek
Ha ma Magyarországon addiktológiai ellátást próbálsz igénybe venni, jó eséllyel nagyon hamar találkozol a 12 lépéses programok szellemiségével még akkor is, ha magával az AA-val vagy hasonló csoporttal nem is kerülsz közvetlen kapcsolatba. Az AA-filozófia középpontjában az az elképzelés áll, hogy a függőség egy krónikus, gyógyíthatatlan, de „karbantartható” betegség. A 12 lépéses programok résztvevői – úgymond – belátják, hogy egyedül képtelenek kikecmeregni a függőség csapdájából, ezért a közösség meg a legfelsőbb lény segítségét kérik. A 12 lépéses programot használó önszerveződő csoportok nem teljesen egységesek, van, ahol a legfelsőbb lény konkrétan az Isten, és határozott a keresztény vallásosság; máshol kevésbé egyértelműek a keretek.
De tényleg gyógyíthatatlan, krónikus betegség-e a függőség, például az alkoholizmus? És ha látszólag semmi más nem segít, akkor érdemes-e a közösséghez meg a rólunk gondoskodó legfelső lényhez fordulnom, ha egyszer alkoholista vagyok? És mit jelent a fölépülés a függőségből: hogy már egy kortyot sem iszom (absztinencia) – vagy belefér időnként egy kis ital (kontrollált fogyasztás)?
Mindez azért is fontos, mert nemcsak az egyes emberek különböznek, hanem a függőségük mintázata is más és más. Van olyan alkoholista, aki rendszeresen, napi szinten sokat iszik. De vannak rohamivók is, akik időnként napokig, filmszakadásig vedelnek, aztán viszont pihennek. És aztán olyanok is vannak, akik reggeltől estig isznak, de sose teljesen részegek, ők egyszerűen csak fenntartják az alkohol bizonyos mértékét a szervezetükben. Vannak alkoholisták, akik csak este, munka után isznak, és vannak, akik közben is. Van, aki már fizikailag/szellemileg nagyon leépült a függősége miatt, mások még jól tartják magukat. Az addikció nem egy monolit tömb, hanem egy kontinuumon elhelyezkedő és mozgó jelenség. A számegyenes egyik végén a súlyos addikció áll, amely akár már az életet is közvetlenül fenyegeti, a másik végén meg mondjuk a problémás szerhasználat – abúzus –, amely egyelőre maximum azzal fenyeget, hogy komolyabb problémává válik.
Az semem mindegy, hogy mi a szer vagy a viselkedés, amelytől az egyén függővé válik. A cannabist például nem véletlen, hogy sorra legalizálják vagy legalább dekriminalizálják a világ országai. Mindez nem jelenti azt, hogy nem létezik fű-, illetve hasisfüggőség, nagyon is van ilyen, ám a cannabisnak jóval kevesebb a rombolási potenciálja, és inkább más szerekkel – például épp az alkohollal – együtt tud hosszabb távon veszélyes lenni. Cannabisfüggőségbe visszaesni nagyon nem ugyanaz, mint alkoholizmusba vagy épp Xanax-függőségbe visszaesni.
Túlevés, telefon- és/vagy internetfüggőség, szexfüggőség – csak pár példa olyan addikciókra, ahol nem lehet cél a 12 lépéses programok egyik fő célkitűzése: az absztinencia. Alkohol vagy cannabis nélkül lehet élni, de étel nélkül meghalunk, és a 21. században senkitől sem várhatjuk el, hogy tartózkodjon a mobiltól, az internettől vagy épp a szextől.
A 12 lépéses programokban a gyógyíthatatlan betegség modelljének az a szerepe, hogy megértesse a függővel, nem lazsálhat, egész életében szüksége lesz az önismeretre, és amint el akar bujdokolni maga elől, már újra bajban lehet. Képzeld csak el: ha tudod, hogy gyógyíthatatlan a betegséged, akkor a jó testi/lelki állapotod fenntartására is nagyobb figyelmet fordítasz. Ezért a tapasztalatom szerint főképp a komoly addikcióval, jellemzően súlyos alkoholizmussal élők esetében a leghasznosabb 12 lépéses megközelítés. Voltam olyan kórházi osztályon, ahol a 12 lépéses programra épülő Minnesota-programba csak alkoholistákat, esetleg szerencsejáték-függőket hajlandóak fölvenni, mert a kezelési programot nem tartják hatékonynak másféle függőségek esetén.
A gyógyíthatatlan betegség diagnózisa valójában egy modell, amely folyamatos cselekvésre sarkall. Szó szerint nem igaz, mivel túlzott általánosításon alapul, és az ítélet – „ebből sose gyógyulsz ki!” – legalább annyi hátránnyal járhat, mint előnnyel. A stigmatizálás mellett fontos hátrány lehet, hogy amint alacsonnyá válik a függő leszokási motivációja, abban a pillanatban a függőség fenntartása melletti érvként jelenik meg a gyógyíthatatlanság diagnózisa: „megmondta a doktor úr is, hogy ebből úgyse lehet kigyógyulni…”
A mindfulness-alapú megközelítések az ítélkezés- és értékelésmentesség meg a nyitott kíváncsiság frissességét hozzák magukkal. Az elmúlt két évtized során kidolgozott programok egyik öröme a számomra, hogy nem foglalkoznak elméleti kérdésekkel, hanem tapasztalati alapúak, és azt sugallják: menj oda, és tapasztald meg te magad, hogy mi az igazság a számodra, mi az igazság a te helyzetedben
A tudatos jelenlét szemlélete számos módon jelenik meg a mindfulness-alapú felépülési programokban, és ezek közül talán a legfontosabb az előbb említett ítélkezésmentesség, amit másképpen minősítés- és értékelésmentességnek is hívhatnánk. A tudatos jelenlét szemléletével nem fér össze, hogy bármit előrevetítsünk a függőségről, vagyis nem állítjuk azt sem, hogy az krónikus, gyógyíthatatlan betegség – hiszen igenis vannak olyanok, akik teljesen föl tudtak épülni belőle. De nem állítjuk mindennek az ellenkezőjét sem. Ahogy más mindfulness-programokban, így itt sem kell hinni semmiben, sem a legfelsőbb lényben, sem a közösség erejében – mindez visszaadhatja az egyéni felelősséget magának a függőnek.
Ez utóbbi momentumot a hagyományos, 12 lépéses programon alapuló megközelítések kifejezetten nem támogatják, rámutatva a függő személyiség nárcisztikus vonásaira. Valóban az a tapasztalat, hogy a függők hajlamosak a „majd én kitalálom, megoldom, nincs szükségem segítségre”-típusú viselkedésre, különösen, ha bajban vannak. Minderre azonban nem csak az lehet a megoldás, hogy „bevalljuk, egyedül tehetetlenek vagyunk a függőséggel szemben, és ezért a közösség kezébe helyezzük magunkat”. Ehelyett a függő – szakértő segítséggel – pontosan tudatosíthatja, milyen veszélyek vannak jelen, illetve tervet is készíthet a visszacsúszással vagy visszaeséssel fenyegető helyzetekkel való elboldogulásra – ahogyan ez egyébként a 12 lépéses környezetben is megtörténik.
Hogy mikor érdemes inkább az AA irányába menni, mikor van szükség a kognitív viselkedésterápia (CBT) vagy családterápiára, illetve mikor érdemes inkább a mindfulness-alapú megközelítések felé indulni, az számos dologtól függhet. Mihez fér hozzá egyáltalán a függő? (Hiszen Magyarországon nagyon kevés addiktológiai ellátást finanszíroz a TB.) Milyen a függősége mintázata és milyen szertől vagy viselkedéstől függ? Milyen a családi, anyagi, iskolázottsági háttere? Én például súlyos alkoholproblémákkal küzdő embereket egészen biztosan a 12 lépés felé orientálnék, míg evésproblémától vagy kütyüfüggőségtől szenvedőknek inkább a mindfulness-t vagy a CBT-t javasolnám. Miközben – amikor csak lehetséges – a családot is szorosan bevonnám.
Mindfulness-alapú programok a függőségből való felépülés támogatására
Most, 2022 elején, amikor ezt a cikket írom, már többféle mindfulness-alapú addiktológiai program létezik, ezeket mind az Egyesült Államokban vagy Nagy-Britanniában fejlesztették ki.
Kezdetben (értsd 20–30 évvel ezelőtt) volt egyfajta szakmai konszenzus arról, hogy a mindfulness a felépülés legkorábbi fázisában nem segít, és ezért a visszaesés-megelőzés került a középpontba. Amúgy is ez a legnagyobb kihívás az addiktológiában. Pár napig vagy akár hétig, hónapig absztinensnek maradni – nos, ehhez nagy akaraterő kell, mégis sokan képesek rá, elég a dohányosok leszokási kísérleteire gondolni. A függőségből való felépülési modell szerint ezt a tiszta időszakot a függő a pótlólagos személyiségfejlődésére fordítja, hogy ne akaratból, hanem természetesen tudjon nemet mondani a függősége tárgyára. Ha ebben az időben a függő gyakorlati támogatást kap a visszaesés megelőzésére vagy arra, hogy egy egyszeri megcsúszásból hogyan tud visszajönni, annak nagyon nagy hasznát veheti.
A Mindfulness-alapú visszaesés-megelőzés függők számára (Mindfulness-Based Relapse Prevention for Addictive Behaviors – MBRP) az MBSR-re és az MBCT-re, ezzel együtt a CBT-re is építő program, melyet Sarah Bowen amerikai terapeuta vezetésével dolgoztak ki a 2000-rel kezdődő évtizedben. A program zárt csoportos, 8 darab két és fél órás foglalkozásból, plusz egy kb. 4–8 órás elvonulónapból (gyakorlónapból) áll. Legfőbb értékei közé tartozik a sóvárgás normalizálása, ezzel együtt a sóvárgással végzett munka. A függőség elmúlhat, ám a sóvárgás egész életünkben velünk van, ezért hasznos sokat gyakorolni vele. Az a szándékunk, hogy egyszerűen csak együtt legyünk a sóvárgás testi érzeteivel, érzelmeivel és gondolataival anélkül, hogy cselekvésbe vinnénk (például szert fogyasztanánk), és anélkül, hogy elnyomnánk magunkban a vágyat.
Az MBRP felkészít a visszacsúszással, illetve a visszaeséssel való elboldogulásra is. (A csúszás egy kisebb botlás, az esés pedig egy komolyabb dolog.) Amikor a felépülő függő megcsúszik, akkor óhatatlanul nagyon sok nehéz érzelemmel és gondolattal szembesül: szégyen, bűntudat, harag, reménytelenség, tehetetlenség. Az MBRP nyíltan felkészít erre, ahogyan arra is, hogy mit kezdjen a függő ezekkel a nehéz belső impulzusokkal.
A 2010-es években az egyre-másra szaporodó jelek következtében megkopott az a szakmai hiedelem, hogy aktív függő nem veszi hasznát a mindfulness-gyakorlásnak. Ebben az időszakban dolgoztak ki Judson Brewer amerikai addiktológus pszichiáter vezetésével két leszoktató programot. A Craving to Quit (Sóvárgás a leszokásra) a dohányzásról, az Eat Right Now (ezt nehéz lefordítani, kb.: Egyél most és jól) pedig a problémás evésről (pl. túlevés vagy más evészavar: anorexia, bulímia) való leszokásban támogathat meg. Ezeknek a programoknak az egyik különlegessége, hogy részben vagy egészben online is végezhetők, külön telefonos appokat fejlesztettek hozzájuk, de ettől még van olyan része is a folyamatnak, amely a személyes kapcsolódáson alapul.